Vers Halacska

Sok - sok ember,
Fényárban úszó, színes tenger.
Mindenütt boldogságban úszó arcok,
A falakon gondosan elkészített rézkarcok.

Szépen felöltözött urak és hölgyek,
A kastély körül kecsesen elterülő völgyek,
Bölcsen hallgató, magas tölgyek.
Sebesen pörgő tánc, simogató, lágy zene
Valahogy itt mindenkinek megvan a helye.

Odakinn lemegy a Nap,
A természet képe új értelmet kap.
Meleg színek játszanak az égen,
Fűszálakat ringat a szél a réten.

A macskaköves úton egy lány sétál,
Kihívó mosolyával nem tréfál,
Riválisán kegyetlen bosszút áll.
Bölcsen ragyogó zöld szemek,
Fehéren villogó nemesi kezek.

Feltűnő belépés a körbe,
Szenvedélyes szemezés a tőrrel.
Tekintetek éles villanása,
Drága ékszerek ezüstös csillogása.

Férfiak és nők kéjes hajlongása.
Hústól roskadozó asztalok,
Falakról halottan meredő agancsok.
Kék ruhában kell lennie,
Annak kit meg kell ölnie.

Ó milyen gyönyörű,
De ő rajta sem könyörül.
Vörös fürtjei lágyan esnek alá,
Mosolyog szépségén a halál.

A magas férfinak is ez tetszett meg talán?
Elvette tőle, kit szeret,
Milyen rég üres az aranyos képkeret,
De majd visszanyeri a teret,
S a gyilkos magabiztosan nevet.

Valahol egy gitár hangja sír,
A szerelem halk sóhaja, mi történelmet ír.
Egy hirtelen mozdulat,
S az ölésnek szóló hódolat.

Legörnyed egy alak,
Hidegen tekintenek rá a falak.
Kezét a szívéhez teszi,
S Isten a kezébe veszi.
Lelke a testéből kiszáll,

Tiszteletére a zöld szempár megáll.
Könnycseppet morzsol el a szeme sarkában,
Hisz minden oly reménytelen harcában.
Odarohan a magas, délceg férfi,

Fájdalmában puskáját kéri.
Egy meghúzott ravasz,
S nincs tovább tavasz,
Ez mindenki szemében könnyeket fakaszt.
A lány a sarokban áll,

Összedőlt a kártyavár.
Bár fel tudná állítani,
S a holtakat feltámasztani.
Ott fekszik a szerelme,

Létéből örökre törölve.
Van értelmi így lenni?
Kérdésekre felelni?
Bocsánatot venni?

Egy megoldás van nekem,
Ha eldobom életem,
Melynek értelmében kétkedem,
A híd felé gyorsan lépkedem.

Felállok a korlátra,
S nem gondolok a továbbra.
Megöltem két embert,
Kiszárítottam egy tengert.
A sors ezzel megvert.

Félek a mélytől,
Akár csúnya a széptől.
Itt a vég,
Nem lesz többé kép.

Sötét lesz és csend,
A halálban ez a rend.
A játéknak vége,
Ünnepel a környék népe,
Hisz megszűnt gyilkosának léte.

Ez volt az ármány éve,
Most jön az örök béke.

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat